Egy gésa emlékiratai

Szerző: Arthur Golden

Oldalak száma: 448

Elolvasnám-e újra: MINDENKÉPPEN!

 Mint láthattátok próbálok bevezetni egy pár újítást, hogy a legtöbb könyv ajánlásom egy sémára épüljön. Nagyjából az előző két bejegyzésemben igyekeztem hasonló felépítésre törekedni, de attól félek nem vizsgáltam meg a könyveket minden szempontból. Persze nem lehet mindig ugyanolyan szemszögből vizsgálni két könyvet, hiszen nincsen két egyforma. De ezentúl, próbálok majd egy tudatosabb rendszert követni. 

Nos, de elég is ebből a mellébeszélésből és beszéljünk arról a könyvről, ami miatt meg szeretném látogatni Kiotót.

 Nekem ez a történet kimondottan azért tetszett mert meglepő és nagyon informatív volt, mindig szeretek tanulni/ olvasni egy olyan kultúráról, amiről keveset tudok. A japán kultúra nagyon sok mindenben eltér az európaitól, és erről a keleti országról igencsak keveset tudunk (vagy legalábbis én biztosan). 

A szerzőről is beszéljünk, mert nagyon érdekes kutatást végzett.

Arthur Golden akár, hogy is nézem nem japán, de akkor mégis honnan tud ennyi részletet a gésák életéről? Igaz, Golden a Harvardon művészettörténelemből diplomázott a japán művészetre szakosodva. 1980-ban pedig japán történelemből diplomázott a Columbia Egyetemen és megtanulta a mandarin nyelvet. Miután eltöltött egy nyarat a Pekingi Egyetemen, Kínában, Tokióban dolgozott. 

Szóval azért valljuk be, hogy tudott egyet s mást Japánról. Viszont érdekesség, hogy a sztorit Golden írta, de a történet alapjául sok gésát meginterjúvolt, köztük Ivaszaki Mineko-t, aki minden idők, leghíresebb gésája volt a 20. században. Róla mintázta a szerző, Szajuri, a főszereplő karakterét. Ebből aztán nagy pereskedések is volt a nő és az író között, mivel állítólag nagyon sok pontatlanságot követett el Golden. Erről itt olvashattok részletesebben: https://hu.wikipedia.org/wiki/Ivaszaki_Mineko (SPOILER!)

Természetesen biztos ki van színezve itt-ott a dolog, de nagyrészt egy igaz történetet vehetünk a kezünkbe. A regényt nagyjából tíz éven át írta, ezalatt háromszor teljesen újraírta az egészet megváltoztatva a regény nézőpontját.

A történet dióhéjban.

Egy szegény halászfaluból indulunk, ahol egy testvérpárnak meghal az édesanyjuk, így őket eladják egy gésaházba, a nővérek elkerülnek egymás mellől így a 9 éves, kék szemű (ami elég ritkaság Japánban) Szajuri életét. Betekinthetünk a gésák szigorú világába, ahol a szerelem csak illúzió ezeknek a nőknek, ahol a szüzesség a legmagasabb áron kel el, ahol a nő feladata, hogy szolgáljon, és tudásával elbűvölje a befolyásos férfiakat. Elég nagy időtartamot ölel fel a könyv, átélhetjük a háború okozta változást, amely egy új életforma kialakítására kényszeríti a gésákat, nem hoz szabadságot, csak kétségbeesést és vívódást.

Szívesen írnék még a tartalmáról, de nem szeretnék sokat elárulni. 

Kinek ajánlanám?

Alapjáraton az ilyen könyvek annyira nem az én stílusom, anyukám ajánlgatta már régóta, hogy olvassam el, de mindig vonakodtam. Aztán 2 éve beadtam a derekamat és faltam a könyvet.

Bárkinek ajánlanám, aki szeretne megismerni egy olyan kultúrát, amiben valószínűleg sohasem lesz része. Nagyon izgalmas a könyv tele van negatív és pozitív csavarokkal, ami csak még érdekesebbé teszi a könyvet.

És nem mellesleg mindenképpen felkerült a bakancslistámra Kiotó, a gésák fővárosa, mivel az író olyan részletesen mutatja be a környezetet, mintha a szemem előtt játszódna egy film.

 

És ha már filmnél tartunk...

Én esküszöm próbáltam izgatottan nekiállni, ahogy letettem a könyvet az volt az első, hogy megnéztem a filmet, hiszen mégis csak Spielberg rendezéséről és John Williams zenéjéről van szó - "ugyan már ez a párosítás csak jó lehet" - gondoltam magamban...hát nem. 

Pedig számos Oscar és BAFTA díjat vitt el a saját mezőnyeiben. Sok filmet láttam már, sok rossz filmet láttam már, félreértés ne essék egy gyönyörű filmről van szó, de olyan szinten nem adja vissza a könyvet, hogy azt büntetni kellene.

Véleményem szerint olyan kulcsfontosságú jeleneteket és információkat hagynak ki a filmből, hogy ha nem olvastam volna nem is értettem volna, hogy most ez meg ez miért így van. 

Köszönöm szépen, hogy elolvastad ezt a kis szösszenetet az egyik kedvenc könyvemről! Remélem találkozunk a következő bejegyzésemben!